Megy a gőzös

Olykor megesik, hogy mozizás után hazafele bandukolva az ember érzi: amit látott, abba bele tudna kötni itt, hibádzik ott, szóval, messze nem tökéletes; adott esetben valójában szörnyen irritáló vonásokkal bír, de! De hazaérve mégsem az az első dolga, hogy leül a számítógép elé, és megír egy több ezer karakteres, hogy is mondják, “lehúzós kritikát”. Az ilyen filmek a legizgalmasabbak. Mi sem könnyebb annál: listázni a rosszakat, aztán meglátni a pár jót (az tényleg mindenben elfér); vagy felsorolni a hűdecsodás momentumokat, meg azért említést tenni a néhány félresikerültről (az tényleg mindenben van, mert a tökéletesség, hát igen, elméleti konstrukció). A legtöbb film az alapján tetszik, vagy nem tetszik; hogy a számunkra szimpatikus, avagy ellenszenves elemek vannak-e többségben benne.

Vannak azonban mozik, amelyek nem úgy vannak fényképezve, nem olyan a színviláguk, a hangulatuk, nem olyan a sztori, a színészi alakítások; amiért lelkesedni tudnánk, és mégis, inkább pozitívan hatnak ránk. És ez a mechanizmus nyilván a másik irányban is működik. Ezek a helyzetek azért jók, mert beindítják az ember agyát. Gondolkodásra késztetnek. Az ember szinte kényszert érez, hogy felderítse: ha tudom, hogy nem szeretem ezt a színészt, vagy ezt a jellegű játékot, ha bajom van a szöveggel, ha csupa klisé minden, idegesít a zene, vagy bármi más; akkor mégis, mi a fenéért tetszett a film?
Személy szerint én Koltai Róbert “Megy a gőzös”e után hasonló kérdéseket tettem fel magamnak.

Nézzük először a sztorit. Először is: van. Ez jó, ezt szeretjük, az emberek többsége elvárja. Talán a mesélés, a történet iránti igény az, ami megteremtette, és a mai napig életben tartja pl. a regény műfaját. Szóval, általában szeretjük a sztorikat. És ha közönségfilmet készítünk, ezt a nézői igényt figyelembe kell venni. A “Megy a gőzös” felvállaltan közönségfilm, és valaki megsúgta a készítőknek imént fejtegetett tézisünket: a sztori, az kérem, kell. Itt egy nemzeti ereklye, egy cirkalmas koporsóba csomagolt múmia, vagy csontváz, mindenesetre: földi maradvány túráztatása adja az események vázát. Az ereklye a MÁV egyik nosztalgiavonatán utazza körbe az országot (mely fapados mivolta ellenére is kívánatosabb a fonyódi gyorsnál). E köré szerveződik egy szerelmi szál, egy vendetta, és a többi. A történet iránti igényünk maradéktalanul kielégül: a sztori kifejezetten szellemes; több szálon fut, melyek a megfelelő pontokon kapcsolódnak össze. Az egész tulajdonképpen egy nagy, nagy mese: fiatal lányt olyanhoz akarnak adni a szülők, akit nem szeret- az események vége a szerelmi házasság a lány szíve választottjával. A szegény, szerencsétlen, helyéről jogtalanul eltávolított állomásfőnök visszakerül hőn áhított pozíciójába. A szegény napszámosfiúból a környék legnagyobb, és leggazdagabb cigányvajdája lesz. Minden rendeződik. Mindenki és minden oda kerül, ahova a mese logikája alapján kerülnie ildomos.

Eddig minden nagyon szép, és nagyon jó. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy e sorok olvasása közben felmerült benned a gondolat: filmünk érdemeit a lehető leghamarább legjobb forgatókönyvért járó Oscarral volna kívánatos elismerni. A gondok akkor kezdődnek majd, mikor jelen elemzés elolvasása után jegyet váltasz a “Megy a gőzös”re. Mert ugye, mikor filmet készítünk, pech: nem elég a kiváló sztori. Az eseményeket valahogy vizualizálni is kell, szükség van jó színészekre, meg nem ártalmas, ha emlékezetesek a szövegek. Az elsőt gyorsan kipipálhatjuk. A “Megy a gőzös” képi világa tökéletes. Szép, és egységes a színvilág; kitűnőek a jelmezek. A roma szereplők ruháiban koncepciózusan sokkal több szín, és – az ékszerek miatt – fény van. A nem roma szereplők jelmezei tompább színűek: feketék, barnák, vagy fehérek, díszítés nélküliek. Ez a különbség nagyon látványos, mikor a cigányvajda felesége, és Bajuszné összeverekednek. Mikor az ember ezt a jelenetet nézi, az a benyomása támad, hogy az csak azért született meg, mert a film készítői az orrunk alá akarják dörgölni: tudjuk, hogy ők így öltözködnek, ők meg úgy. De, mivel a jelenet szervesen beépül a műbe (tehát, bár lehet, hogy önkényes, úgy rakták a filmbe, hogy nem tűnik annak), ez a benyomás nem bosszantó, legfeljebb egy picit megmosolyogtató.

A jó színészek is rendben vannak. Az aktuális magyar színházi- és filmes szakma szereplői közül olyan közönségkedvencek kapnak helyet a produkcióban, mint Pindroch Csaba, Gáspár Sándor, Szabó Győző, Gesztesi Károly, Csuja Imre, Pogány Judit, na és persze, a rendező maga. Nekik ujjgyakorlat, és jutalomjáték, amit a “Megy a gőzös” megkíván tőlük. Az unalomig ismerjük a játékstílusukat, ugyanakkor biztosak lehetünk a színvonalban is. Talán érdekesebb, hogy miként birkózik meg szerepével a csapat két fiatal tagja: a cigányvajda lányát alakító Egres Katinka, valamint Szabó Kimmel Tamás, Körte Kázmér megformálója. A film egyik leggyengébb pontja ez a két alakítás. Átjön a vásznon, hogy mindkét színművész nagyon akart jó lenni, de valahogy egyikük sem ér el a szükséges szintet. Főleg Egres nem, akitől látszólag nagyon távol áll a vidéki cigányvajda eladósorba került lányának karaktere. Végig kilóg a szerepből. Nem érzi jól magát benne; és, bár azt tudja, mit vár tőle, azt nem, hogy miért. Akárhányszor felszólítja Szabó Kimmelt, hogy “Szöktess meg!”, úgy néz partnerére, mintha két óvodás beszélgetne egy homokozóban. Ez persze lehetett rendezői koncepció is, ebben az esetben viszont a roma kultúra hagyományainak felszínes ismeretére utal a dolog, mert a szöktetésnek mind a mai napig nagyon komoly súlya van a cigány közösségekben (egyébként nem csak vidéken, de még a fővárosban is).

Szabó Kimmel Tamáson pedig azt érezzük, hogy erőlködik a szerepében. Meglátásom szerint ez valamivel jobb, mint nem is érteni, miről van szó. Ő azt tudja, érti; csak nagyon kocka, nagyon egy-egy klisé megjátszására kihegyezett, ezért múzeumi üveg mögé való a játéka. Valószínűleg mindez a tapasztalatlanságának, kvázi kezdő színészi mivoltának tudható be, és finomodni fog az idők folyamán-, ha ez bekövetkezik, valóban nagyon jó színész lehet belőle. Szabó Kimmel esetében meg kell jegyezni még, hogy elképesztően szép arca van. Ártatlanságot sugall, mégis nagyon vonzó. Ez egy nagyon jól kihasználható adottság, ami persze magában rejti a beskatulyázás veszélyét- kíváncsian várjuk a fiatal színész további szerepeit.

Szólnunk kell végül a nyelvezetről is, különösen annak fényében, hogy a rendező minden lehetséges interjúban elmondja: ez filmjének egyik erőssége. A Grecsó Krisztián tollából származó szöveg azonban vetekszik Egres Katinka játékával a “filmen legtöbbet rontó alkotóelem” címért. Persze, nincsenek káromkodások. Idióta, már a második után sem szórakoztató fordulatok vannak helyette. A poénosnak szánt megszólalások legtöbbször inkább szánalmasak, mint nevettetők. A nyelvezet messze legidegesítőbb része azonban az, ahogyan a roma szereplők beszélnek. A szövegeik tele vannak pakolva olyan kifejezésekkel, amik korántsem olyan sűrűn használtak a cigányság körében, mint azt a film beállítja. Ún. “tipikus cigány kifejezések” ezek; és nagyon nagy kár, hogy agyonzsúfolták velük a filmet. Ezzel semmi mást nem értek el, csak sztereotípiákat erősítettek. A “Most meg mi a rák lesz?” elhangzása a cigányvajda szájából pedig egyenesen röhejes.

Úgyhogy van itt szép is, jó is, bosszantó, és irritáló is. Egy kicsit egyenetlen film a “Megy a gőzös”, de semmiképp sem olyan szinten aluli, amire a plakátja alapján gondolnánk.

Rendező: Koltai Róbert
Szereplők: Koltai Róbert, Pogány Judit, Gesztesi Károly, Pindroch Csaba, Szabó Győző, Csuja Imre, Lázár Kati, Badár Sándor, Egres Katinka, Szabó Kimmel Tamás
Hossz: 90 perc

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>